Tegnap voltam egy bevásárló központban. Mindenhol a húsvétra szánt termékek állnak hatalmas halmokban, és mindenki bőszen vásárol a nagy ünnepre. Mintha attól lenne ünnep az ünnep, hogy mennyi csokinyuszit, csokitojást és ajándékot adunk szeretteinknek. Kevesebbet vásárolnak azok a szerencsések, akik még tudtak jó wellness szállodákba helyet kapni erre a hosszú hétvégére. Két anyuka izgatottan beszéli, hogy még meg kell venni az Xboxot a gyereknek, meg az iPhone 14-et a lánynak, mert ezt kérték húsvétra.

Az ajtóban rászorulóknak gyűjtenek, itt lassabban telik a kosár…

Előtörnek az emlékek.

Milyen szép is volt, amikor a család figyelő tekintete mellett keresgettem a színes tojásokat a pitypangos fűben, és később, amikor édesapámmal végigjártuk a rokonokat, a baráti társaságunk tagjait, és ott félénken, sokszor mögé bújva, szép, ünneplős ruhában elmondtam a megtanult locsolóverset, és meglocsoltuk a nőket és a lányokat.

Ez hosszú és lassú, inkább apának fontos, egy-egy helyen leragadós program volt.

Persze azért nekem is jó volt. A rokonok igyekeztek nagyvonalúak lenni a pénzadományokkal, és jutott piros vagy hímes tojás is szép számmal, no és természetesen mindenhol sonka, tojás, főt kolbász és kalács. És persze mindenhol enni is kellett.

Aztán eljött végre az a hétfő, amikor már egyedül vagy a tesókkal (édes- vagy unoka-), esetleg barátokkal vágtam neki a nagy útnak. Már napokkal előtte megterveztük az útvonalat, kihez kell és kihez érdemes menni – komoly közgazdasági előtanulmány volt ez a befektetett út, az ellocsolt kölni és a kapott juttatások összevetésével. Korán indultunk, mert délre már otthon kellett lenni. De jó volt ezt is együtt megélni, mint akkoriban annyi mindent.

Mikor hazaértem, következett a nap legérdekesebb mozzanata. Minden zsebből kiraktam a kapott aprópénzt: 50 filléres, egyforintos, kétforintos, volt néhány ötforintos is, főleg rokonoktól, és minden évben egy darab ezüst Kossuth ötforintos, amit Juliska nénitől kaptam, és féltve őrizgettem és gyűjtögettem, s néhány belőlük mind a mai napig megvan.

Szinte minden évben összejött, sőt legtöbbször meg is haladta az összelocsolt pénz a száz forintot. Az első iskolai napon már vittem is magammal és nagy odafigyeléssel ragasztgattam be az érte kapott takarékbélyegeket az erre a célra rendszeresített kis füzetbe, ahol egész tanévben gyűjtögettem a pénzt valamire, amit szerettem volna megvenni magamnak.

Nosztalgiázás, más volt akkor és más ma, mondhatják sokan e sorokat olvasva.

Igazuk is van. Más volt, nagyon is más! Olyan emberibb volt minden. 

De nincs elveszve semmi, majd kiírjuk a Facebookra: Boldog Húsvétot mindenkinek!


Török Ferenc