Az eseményen, vélhetően a nagy meleg és más rendezvények miatt a szokásosnál kevesebben vettek részt mind a vadászok, mind a közélet személyiségei. Utóbbiak közül Rideg Lászlót, a Bács-Kiskun Vármegyei Közgyűlés elnökét és dr. Filvig Gézát, Kalocsa város polgármesterét személyesen is köszönthette András Gábor Szakmár község polgármestere.

A résztvevők az előző évhez hasonlóan már érkezésükkor megcsodálhatták az alkalomra aHomokmégyi Dózsa Vadásztársaság területen elejtett és „felravatalozott” gímszarvasbikát.

András Gábor köszöntő beszédében felidézte az 1887-ben felszentelt kápolnát emelő szorgos és Isten tisztelő Ludasszállás egykori lakóit, akiknek emlékét 120 év távlatából már csak a házhelyek és a kápolna őrzi. A településvezető a 2007-ben újra felszentelt kápolna felújítását finanszírozó Tóth Kálmánnak ezúton is megköszönte a nemes cselekedetet. Mint elhangzott, az eltelt idő alatt a kápolna gyakran látogatott ima-és zarándokhellyé vált.

A szentmise a hagyományoknak megfelelően figyelem felhívó kürtszóval kezdődik, majd a közönség a Vadász Himnuszt énekelte el.

Az évadnyitó szabadtéri szentmisét Dr. Mészáros István prépost – kanonok, a kalocsai Szent István király templom igazgatója, aki maga is vadász, Szűcs Tibor kanonok, bácsi főesperes, vaskúti plébános és Szabó Attila szakmári plébános mutatta be.

Dr. Mészáros István atya emelkedett, a résztvevők elismerését, tetszését kiváltó beszédét az alábbiakban olvashatják:

„Főtisztelendő Kanonok Úr! Plébános Úr! Főkáptalani Ügyész Úr! Tisztelt Polgármester Urak! Krisztusban kedves Testvérek!

Istenszerető emberek nyomában járunk, akik 1887-ben emeltek hajlékot ezen a helyen a Teremtő Istennek, amit aztán a gazdátlanság és az idő romba döntött. Köszönet azoknak, akik szívükbe zárták, rendbe tették és üdvözlet azoknak, akik idén is eljöttek ide Ludasszállásra, hogy megüljék a szentelési évfordulót. Mindezt hagyományosan szeptember első szombatján tesszük, hiszen a magyar erdők királya, a gímszarvasbika vadászati idénye szeptember 1-jével kezdődik, s a kápolna – bár mindenkié – elsősorban mégiscsak a vadászok közösségéé, akik Szent Hubertus oltalmát és pártfogását most különösen is kérik, eredményes és szép vadászatok reményében.

Az oltár előtti ravatalon a Homokmégyi Dózsa Vadásztársaság területén elejtett gímszarvasbika fekszik, amire, ha az ember ránéz, akaratlanul is olyan szavak jutnak eszébe, mint: „Üdv a vadásznak!”„Tisztelet a vadnak!” – legalábbis így szokták mondani a vadászok.

Kedves Testvérek! Bárhol az országban, amikor Hubertus-misét mondanak, akkor annak kettős célja biztosan van, az egyik a laikusok, a nem vadászó emberek felé történő nyitás, hogy a vadászati tevékenységet bemutassák és népszerűsítsék, a másik pedig a vadászok közösségének összefogása, lehetőség biztosítása a találkozásra, baráti beszélgetésre.

Itt Ludasszálláson ez a kettős cél még további kettővel kiegészül: az egyik, hogy búcsú is van, mert 1887-es felszentelése óta ebben az Isten-házában voltak szentmisék, keresztelők, imádkoztak alkalmas időjárásért meg jó termésért, vagyis olyan szent hely ez, amit a hívő közösség ragaszkodó szeretettel vett körül és mi azért is jöttünk el ide, hogy ezeknek a már régen elmúlt hívő embereknek a nyomába lépjünk, és megüljük a templombúcsút. A másik, ami persze összefügg az előzővel és itt Ludasszálláson több, mint a más helyeken bemutatott hubertus-miséken, az pedig az, hogy – bármilyen hihetetlen most – de itt laktak, éltek és haltak Ludasszálláson. Volt egy nem nagy lélekszámú, de eleven közössége ennek a szállásnak, és mi rájuk is emlékezünk; a családokra, fiatalokra és idősekre – milyen jó lehetett itt nekik, mert nem a mai agyonhajszolt, sarkaiból kiforgatott, Istentelen világunkban éltek, háborús fenyegetettségben és migráns-áradattal a nyakukban, hanem megelégedve azzal, amijük volt. Két lábbal a földön, szemet az égre emelve, mert hova máshova. Rend volt itt, a béke nyugalma. Na ide érkeztünk meg mi most. S ez így van már 17-ik éve, bármi is motivál bennünket: vadászok lennénk, vagy ellenkezőleg, hívők vagy a hely ismerői, esetleg innen elszármazottak, akik nosztalgiázni jönnek. De itt vagyunk.

XVI. Benedek pápa mondta 2005. április 24-én, péteri szolgálata ünnepélyes megkezdésekor, hogy „A külső pusztaságok sokasodnak a világban, mert oly hatalmassá vált a belső pusztaság.” Igen. Ezért is van nagy szükség az olyan oázisokra, mint Ludasszállás, egy tiszta forrásra itt a semmi közepén, ahol immár 17-ik éve hangzik fel az evangélium, amelyben Jézus most éppen egy nyilvánvalóan egyháztörténelmi távlatú példabeszédet mond. Ő az az ember, aki mielőtt eltávozik, rábízza szolgáira egész vagyonát. Az egyiknek öt, a másiknak három, a harmadiknak egy talentumot ad, „kinek-kinek rátermettsége szerint”. De már a szóhasználat is jelzi, hogy nem kell sajnálnunk a csak egy talentumot kapót sem, hiszen a gazda vele szemben is felfoghatatlanul bőkezű: egy talentum 34 kilogramm aranynak megfelelő összeg volt. A tulajdonos távolléte alatt ki hogyan gazdálkodik a vagyonnal, erről szól a példázat.

Az első két szolga, mivel tudatában vannak a hatalmas értéknek, s mivel bíznak urukban, kockázatot vállalnak. Jutalmuk kétszeres. Részint büszkén beszámolhatnak arról, hogy megduplázták gazdájuk vagyonát, részint mert megkapják bizalomra épült viszonyuk beteljesedését: „Jól van, te derék, hűséges szolga. A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” Vagyis az elképzelhetetlenül nagy gazdagság is „kevés” az igazi „sok”-hoz – a gazdával való együttléthez képest. A harmadik szolga azonban nem az ajándékozó jóságát veszi észre, hanem szigorát. Nem is mer kockáztatni: elássa a talentumot, azaz nem teszi életének irányító tényezőjévé az urától kapott hatalmas értéket. Elássa, ahogy a halottat szokás. A számadáskor ezért kénytelen ezt hallani: „Te gonosz és lusta szolga, ezüstjeimet legalább a pénzváltóknak kellett volna átadnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza.” Mivel ennek a szolgának életében halott szempont volt a gazdától kapott talentum, elveszti azt, s nem az örömbe, hanem a „külső sötétségre” mehet: a gazdáját nélkülöző nincstelenségbe, az érték-nélküliségbe.

A számadás, kedves Testvérek, elkerülhetetlen. Mindenkit személyesen ítél meg az Úr a kapott talentumok kamatoztatásáról. A történelem gazdája, Jézus e példabeszédben arra is utal, hogy „hosszú idő elteltével” jön majd vissza, de tanításának mégsem az a lényege, hogy hazaérkezésének ideje bizonytalan, hanem az elszámolás bizonyossága. Ennek alapja pedig a felülről kapott tulajdonságok, adottságok élővé, hatékonnyá tétele.

Hogyan? Az Istentől kapott talentumokat a napi és hűséges erőfeszítésekkel lehet elsősorban kamatoztatni. Ha minden huszonnégy óránkat átitatja a Gazdánk vagyonával – kegyelmével – való együttműködő sáfárkodás, akkor nem kell tartanunk a bármikor bekövetkező számadástól.

Kedves Testvérek! Mi azért jöttünk el ide, hogy összeszedjük magunkat. Egy kicsit el a gondoktól, ki a pusztába – szó szerint – hogy meghalljuk mit kér tőlünk az Úr. Ő pedig igényes, azt várja tőlünk, földi zarándokútját járó fiaitól, hogy a tőle kapott javakkal jól gazdálkodjunk. Minden keresztény tegye ezt életét alakító szemponttá. A szentleckében sem véletlenül mondta Szent Pál apostol, hogy mindenki a maga dolgával törődjön, éljen békességben a másikkal és dolgozzon. Ha így tesz, rosszul semmiképpen nem járhat –, Jézus ezért nem beszél a mai példabeszédben arról a szolgáról, akinek kockáztatását veszteség kísérné. A kegyelem rendjében, csak nyereség lehetséges.

Adja Isten, hogy egyre többen felismerjük felelősségünket az Istentől jövő adományaink kamatoztatására, és egykor értékeinket megsokasítva, örvendező szívvel állhassunk a bennünket számonkérő Úr elé, hallva a jutalom ígéretét: „Jól van, te derék és hűséges szolga! (…)  Menj be urad örömébe!” Amen” – hangzott Dr. Mészáros Istvánprépost – kanonok, kiskunsági főesperes, az OMVK Bács-Kiskun Megyei Szervezete Etikai Bizottságának elnöke prédikációjában.

A 2023. évi Ludasszállási Vadászati Évadnyitó a szakmári művelődési ház rendezvény-pavilonjában közös ebéddel, baráti beszélgetésekkel, vadászélmények felelevenítésével zárult.