A megjelenteket a szervező Kalocsai Innovációs és Közművelődési Központ nevében Kállai Sándor köszöntötte, aki a megemlékezés felütéseként elmondta Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című költeményét.

A továbbiakban Simon Zoltán, Kalocsa város alpolgármestere mondott emlékező beszédet.
Emlékeztetett: a zsidóság üldöztetése már évtizedekkel a holokauszt előtt megkezdődött, hiszen Hitler az 1925-ben kiadott Mein Kampfban is a zsidóságot jelölte meg Németország legnagyobb ellenségének, akiket ki kell űzni az ország politikai és szellemi életéből. 1933-ban ki is tiltották őket a közszférából, ’35-ben megfosztották őket állampolgárságuktól, ’39-től gettókat, munkatáborokat hoztak létre.

’42 januárjában pedig a náci vezetés meghozta az emberiség történetének talán legborzalmasabb döntését a végső megoldásról, amely a zsidóság megsemmisítését, teljes kiirtását jelentette.

A kalocsai zsidóság történetével kapcsolatban Simon Zoltán fölidézte: az 1800-as évek második felében Kalocsán is egyre nagyobb számban telepedtek le zsidó családok, köztük kereskedők, szakemberek, akiknek munkája nagyban hozzájárult a város polgári átalakulásához és gazdasági fejlődéséhez. Gyorsan beilleszkedtek és alkalmazkodtak. A katolikus egyházzal való kapcsolatuk is jó volt, amit az is jelez, hogy a kalocsai érsek ingyen adta a téglát az 1861-ben felépített zsinagógához. A városban a keresztények és a zsidók közti viszony megértő, elfogadó volt.

A Trianoni békeszerződés azonban megtörte a nemzet lelkét, az ország szétdarabolása sokkolta a magyar társadalmat, és a bűnbakkeresés célpontjába a zsidóság került – mutatott rá Simon Zoltán, majd elmondta: 1944. tavaszán Kalocsát is elérte az antiszemita őrület. Két gettó létesült a városban, kötelező volt a beköltözés, amit szükség esetén a csendőrség erőszakkal kényszerített ki.

A kalocsai zsidók 1944. június 18-án meneteltek a vasútállomásra, ahonnan marhavagonokban először a szegedi gyűjtőtáborokba, majd többségüket az auschwitzi megsemmisítő táborokba szállították őket. Nagyon sokan nem tértek vissza – idézte föl az alpolgármester.

A veszteség nem csak a zsidóságé. A magyar zsidóságot ért veszteség a magyar nemzet egészének vesztesége is. A veszteség nem csak a meggyilkoltak fájó hiánya, nem csak a megalázott túlélőket élethossziglan elkísérő emlékek borzalma. Veszteség az is amellyel a legősibb kontinens és Magyarország esetében egy ezeréves állam történelme kevesebb lett azáltal, hogy mindez megtörténhetett.”– jelentette ki Simon Zoltán, hozzátéve: a történelemmel való szembenézés nem teszi jóvá az értelmetlen tömeggyilkosságokat, de segíthet abban, hogy az emlékezetünkbe beleégő borzalmak meggátolják, hogy ez újra megtörténjen.

A szónok végül rámutatott: napjainkban a magyar társadalom és a törvényeket megalkotó polgári, keresztény kormány tudatosan törekszik a kirekesztés visszaszorítására és törvényekkel biztosítja a felekezetek, nemzetiségek és kisebbségek egyenlő jogait.

Mindennap törekednünk kell arra, hogy közösségeinkben ne jelenjen meg a kirekesztés, a gyűlölet és a közömbösség!”– hívott közös emlékezésre végül Simon Zoltán, majd Látó Anita aljegyzővel és Kákonyi István önkormányzati képviselővel közösen megkoszorúzták a holokauszt városunkból elhurcolt mártírjainak nevét megörökítő emlékművet, amelynek lábazatán a megjelent emlékezők mécseseket és – zsidó szokás szerint – köveket helyeztek el az áldozatok emlékére.