Joli néni és Dixi bácsi is 82 esztendős, a házaspár szép emlékeket őriz pedagógusi pályájukról, mely 2003-as nyugdíjazásukig mindvégig egy-egy intézményhez kötötte őket. Ahogyan 1963-ban elhatározták, hogy együtt indulnak tovább közös útjukon, úgy még a főiskola kifüggesztett hirdetményei között látták, hogy Kalocsára keresnek testnevelő tanárokat. „Kis Dixi” a kalocsai ipari szakmunkásképző intézet (619. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet), a fiatal Joli pedig az akkori nevén I. István Gimnáziumban (Szent István Gimnázium) kapott állást, s vetették bele magukat a tanítás-nevelés feladatai mellett a kalocsai sportélet szervezésbe.

Több - kevesebb sikerrel, de rengeteg örömmel és munkával."– emlékezett vissza Joli néni, akinek a kézilabda volt és maradt végig a szerelme.

Akkoriban nem volt kézilabda, de munkájuk révén biciklikkel járták a családokat, hogy a labdaérzékeny ifjakat megnyerjék a sportágnak, s így évről-évre csapatot indíthattak a középiskolás bajnokságokban. Férje, Deák Ferenc a Kalocsai Sport Egyesület tornaszakosztályában vállalt edzői feladatokat. Aranyjelvényes diáktornásza, Rácz Attila többszörös magyar bajnok lett később, a Ferencváros színeiben tagja volt magyar férfi tornászválogatottnak, eredményes gazdag karriert futott be.

A most gyémántdiplomás házaspár szeretettel emlékezett vissza, miként jutottak országos döntőbe atlétikai csapattal a hetvenes években négyszer négyszázas váltóval, diszkoszvetésben és hármas ugrásban, vagy hogyan építettek salakos kézilabdapályát az akkori Úttörőház udvarán, s hogy mindig sikerült lendületbe hozniuk a diákokat akár osztálybajnokságokról, akár a városi bajnokságok lebonyolításáról volt is szó. Átszőtte a sport az életüket, akármilyen nagyobb sportrendezvény is volt a városban, röplabda, kézilabda, úszás, birkózás, úszás, és még sorolni lehetne, mi még, kedves, mindig segítő, támogató mentalitásukkal biztosan találkozhattak a kalocsaiak szülőként, gyermekként, vagy szurkolóként.

A sportág elkötelezett híveként és pedagógusként Joli néni vágya az volt, hogy el szeretett volna jutni a gimnázium kézilabdacsapatával az országos döntőbe. Mint mondta, hiányérzetként maradt meg benne, hogy kellő egyesületi tagság nélkül ez az iskolával sajnos nem sikerült. Amikor a legjobb volt a gárda, akkor is összejött valami nüansznyi botlás; ennek ellenére nagyon élvezte a munkát a diákokkal az órán és a plusz edzéseken. – Valójában, azt hiszem, mindketten nagyon szerettük mozgásban tartani a gyerekeket, akkor volt a legjobb egy foglalkozás, mindegy, hogy tanóra vagy edzés, ha mindannyian elfáradtunk, de mosolyogva váltunk el egymástól a végén. Így derűsen vártuk, hogy újra találkozhassunk.

Családjukról talán nem túlzás állítani, hogy „testnevelő dinasztiaként” folytatja a munkát. Leányaik, Nóra és Marianna edzőként és természetesen pedagógusként adják tovább a torna és a kézilabda szeretetét a következő generációknak. Büszkék kis dédunokájukra, aki Balatonbogláron kézilabdázik a Neka korosztályos csapatában.

Keserédes visszaemlékezés

Dixi bácsi sóhajtva emlékszik, hogy szeretett, régi tornacsarnoka gyakorlatilag kiüresedett Kalocsán. A sokat látott szivacsgödör nincs már meg, nem ugrál benne peckesen járó, büszke tornásznövendék, nincs meg a gyűrű, ahová fel kellene tenni egy szépreményű izmos kölyköt, eltűnt a sorozatban koppanó dobbantó hangja egykori iskolájának csarnokából. Szintén megjegyezte, hogy bár rengeteg elismerést kaptak szövetségtől, országtól, várostól, gyémántdiplomájuk számvetésekor derült ki, egykori kenyéradó intézményeik, mintha megfeledkeztek volna négy évtizeden át tartó, kitartó munkájukról. Nem most, úgy en bloc, a két életpálya alatt…

Kommentár

Joli néni akkor is nevetett, ha kikaptunk. Nem örült, de mosolyogva csitított minket, teljesen átizzadt mezekben a lulóca gimiseket, akik másfél fejjel magasabbról lógattuk az orrunkat egy-egy vereség után; de ha győztünk, velünk derült rossz vicceinken, s amikor nem, akkor sem felejtett el dicsérni minket. Nehéz feledni, a büntetés „karhajlításokat” (fekvőtámasz), gurgulázó nevetések közben számoltatta le velünk a penzumot, amit, s ezt hozzá kell tenni: mindig jogosan mért ránk. Az érthetetlennek tetsző képletek, a tömény történelem és általában rettenetes fizikajegyektől zúgó fejjel mindig öröm volt az edzés és a testnevelés óra. Komolyan vettük, de valahogy sport közben felszabadulhattunk kicsit, mindannyian. Hálásak vagyunk. (szt)



Forrás: baon.hu